A szegénység dimenziói

Igen, akarom!

Vecsei Miklós (Magyar Máltai Szeretetszolgálat)

Krisztus követése (utánzása) minden keresztény ember kötelessége. Az igazi kérdés nem úgy hangzik, hogy meg tudjuk-e tenni, hanem úgy, hogy akarjuk-e megtenni? Hallgatjuk csupán, vagy megértjük a tanítást? Akarjuk-e fölfedezni, mi következik belőle számunkra, hogy személyesen, nekünk mit jelent. Mi lesz a dolgunk, akár már abban a pillanatban, amikor az első buszmegállóban találkozunk egy hajléktalan emberrel.

Az első kérdés az, felismerjük-e, hogy ez is lehet az a találkozás, amire a bibliai tanítás utal. Meglátjuk-e az elesett, a nélkülöző, a szenvedő ember arcában Krisztus arcát? De legalább ennyire fontos kérdés az, hogy eközben mi hogyan tekintünk rá? Képesek vagyunk-e úgy látni a másik embert, ahogyan Ő látta, ahogyan Ő látja? Ha felismerjük benne Krisztus arcát, ha tudjuk őt krisztusi tekintettel nézni, akkor létrejön a találkozás.

Szabadságunkban áll segíteni a rászoruló embereknek. De szabadságunkban áll az is, hogy nem vesszük észre őket. Az írásból egyértelműen kiderül, melyek azok az értékek, amelyek mentén el lehet jutni a szenvedő Krisztushoz. Rajtunk áll, milyen sokáig keressük ehhez a megfelelő helyszínt és az alkalmas időpontot, felismerjük-e pillanatot. Ő ott vár minket az elesettek között.

A legfontosabb kérdést azonban mindig magunknak kell feltenni: akarjuk-e egyáltalán felismerni az urat, ha egy nyomorgó ember képében találkozunk vele? Az első lépés ennek eldöntése. „Igen, akarom!” Ebben kell szilárdnak és elkötelezettnek lennünk, mert a második lépésben a kételyekkel és a bizonytalanságainkkal kell megküzdenünk. Tényleg Te lennél az, Uram? Lehetsz Te ittas, lecsúszott, büdös, rongyokban létező, hangos, és agresszív?

És miközben a találkozásra készülünk, vajon megtörténhet-e velünk, hogy megszokott templomunkban a lelki atya beszédét hallgatva elérzékenyülünk a Koldus Lázár történetén, vele azonosulva, lélekben vele együtt megpihenünk Ábrahámnál. Majd a templomból kilépve meglátjuk azt a koszos, alkoholista embert a lépcsőn, és akkor a tekintetünket elkapva, sietős léptekkel elmegyünk mellette. Esetleg messziről pöckölünk egy húszast, vagy egy százast neki, hiszen jó emberek vagyunk, de közben kínosan ügyelünk rá, nehogy egy pillanatra is a szemébe kelljen nézni. Hiszen ez az ember nem lehet olyan, mint az, akiről a tanítás szólt. Ennek még a kutyája is annyira koszos és félelmetes.