Tegnapot vagy holnapot építünk?

Világunk változik

Puchard Zoltán (72 Tanítvány Mozgalom)

Világunk – a minket meghatározó környezet – az elmúlt száz évben többet változott, mint a megelőző ötezer évben. Gondoljunk csak az elektromosságra, a közlekedésre vagy épp az internetre. A fejlődéssel nem csak a lehetőségeink, hanem a kihívások, veszélyek köre is bővül.

Az ember alapvető igénye a helyváltoztatás. „Navigare necesse est” Alapvető jogként és lehetőségként tekintünk arra, hogy mindenki annyit és oda utazzon, ahova akar. Vannak, akik naponta több száz, sőt akár több ezer kilométert utaznak munkahelyükre vagy egy-egy tárgyalásra. Munkahelyünk, lakóhelyünk így sokszor messze-messze kerülnek egymástól, így felbomlanak a helyi közösségek, sőt a családok is veszélybe kerülhetnek. Meg kell találnunk azt a mobilitási egyensúlyt, amely középpontjában az ember áll.

Fejlődés helyett „fenntartható fejlődésről” kell beszélnünk. Meghatározó súlyt kaptak olyan kérdések, melyek negyven éve az első olajválság előtt szinte ismeretlenek voltak. A figyelem központjába került a környezetvédelem, az energia felhasználás és a szénlábnyom csökkentése, a bontott anyagok újrafelhasználása. Energiaforrásaink nem végtelenek, így például a Föld szénhidrogén készletei sem. A felgyorsult ipari termelés közrejátszik az éghajlatváltozásban, melynek következményei beláthatatlanok lehetnek.

Mindennek tükrében valamennyi területen újra kell gondolnunk, mit miért csinálunk, melyek a valódi céljaink és ezért milyen kihívásoknak kell megfeleljünk.

Mit teszünk / tettünk eddig?

Mintegy fél évszázados múltra tekint vissza a mai értelembe vett környezetvédelem, amely igyekezett választ adni a technikai fejlődés – környezetünket érintő – káros hatásainak enyhítésére.

Elengedhetetlen feladatunk a környezettudatos tervezés, a fenntarthatóság szempontjainak minél teljesebb kielégítése:

     Az építőiparban alkalmazott technológiáknál meghatározó szempont a társadalmi anyagforgalom bezárása, a visszanyert anyagok 100%-os felhasználása. Magyarországon bár már elmozdultunk a holtpontról meg se közelítjük nyugat-európai újrafelhasználási arányokat, ahol előtérbe kerültek azok a technológiák, amelyek már 100%-ban visszanyert anyagokat használnak. A visszanyert aszfaltra, betonra stb. nem, mint hulladékra, hanem mint alapanyagra tekintenek.

     Egy technológia megválasztásánál fontos szempont, mennyi energiát, milyen szén-dioxid lábnyomot követel meg alkalmazása. Egy példa: Kaliforniában már 80% fölött van a VMA aszfaltok alkalmazása, melyekkel 1/3-ával csökkenthetjük a felhasznált energiát, a CO2 terhet.

     A technológiák tervezése legyen környezettudatos, a fentiek mellett legyünk tekintettel a természetes, az épített és az emberi környezetre gyakorolt rövid és hosszútávú hatásokra.

     Technológia tervezése során ügyeljünk arra, hogy ne csak a mának, hanem életciklusra tervezzünk. Ne csak a megvalósítás költségeit, környezeti terheit vegyük figyelembe az a döntéseknél, hanem az üzemeltetés, a használat és az elbontás/újrafelhasználás kövőbeni hatásait és költségeit is.

     Merjük a fenntarthatóság szolgálatába állítani a technológiai fejlesztés eredményeit, a berögzült megoldásokon tudjunk túllépni. Keressük a lehetőségét, miként tudjuk a javunkra fordítani például a elektromos járműveket, az autonóm közlekedést, a villamosenergiát termelő útpályát, az intelligens eszközöket stb.

Elég-e mindez?

Nem. Hiába építünk egy új utat a legkorszerűbb anyagokkal, a legkorszerűbb projektszervezet segítségével, attól egy új út új forgalmat generál: többen és többet fogunk utazni, amely növeli a környezetterhelést. Nem szabad csak utakban vagy épületekben gondolkodni, látni kell a rendszert, a világunk és társadalmunk közötti összefüggéseket. Ahogy Varga Illés barátom fogalmazott: Nem házat kell építeni, hanem embert. Egy rossz ház beteggé tesz. Egy rosszul megépített város beteg közösséget eredményez. Az önhitt építő – még, ha művész is – csak öncélú szobrot épít. Az embert építő – vagy Koós Károly szavával élve az országépítő – társadalmat. Nyilván más hivatások is elmondhatják magukról, hogy embert építenek. Elég csak a pedagógusokra gondolni. Sokan építenek embert, ez egyáltalán nem kiváltság. Ez felelősség.

A cél nem a beton mennyisége, a megépített műszaki létesítmények száma, hanem olyan funkciók kielégítése, amelyek segítik, hogy a társadalom egészségesen működjön.

 

Mit tegyünk?

Ajánlások:

     Gondolkodjunk és tervezzünk teljes életciklusban!

     Preferáljuk az anyagok újrahasználatát és újrahasznosítását!

     Válasszunk energiahatékonyabb és kisebb emissziójú építési technológiákat!

     A környezetünket igénylő fejlesztések során alkotó félként vonjuk be az előkészítésbe a helyi lakosságot!

„A magyar nyelv szépen fejezi ki: épít. Azaz éppé tesz. Befejezi a teremtést […] a jóisten legközelebbi munkatársaként. Vagy ahogy Makovecz fogalmazott: ha már dolgozunk, akkor tegyük azt úgy, hogy az a jóistent szórakoztassa. Így vagy úgy, az építő felelelőssége hatalmas.”

Ezt kellene megérteni. Igaz, ez nem kis dolog.”

Amikor utat építünk, közösségeket, embereket kapcsolunk össze, életet építünk. De egy autópályával természetesen el is vághatjuk egymástól a pálya két oldalán élőket…

– Egyházban kaptunk meghívást. Ahhoz, hogy eljussunk egymáshoz, hogy megtapasztaljuk a közösséget, szükségünk van a közlekedésre.

Természetes az is, hogy a párbeszédképesség és egy ilyen közösségi tervezés teljesen új emberi hozzáállást kér tőlünk. Meg kell változnunk. Akkor, amikor ökológiai megtérésről, a társadalom működésének teljesen új (régi) alapokra való helyezésének szükségességéről szól az enciklika!

„Önmagát ajándékozó személyekre van szükség, akik már nem a saját érdekük szerint gondolkoznak, cselekszenek és élnek, hanem saját magukat ajándékozva.”